Úgy döntöttem, hogy ettől a pillanattól kezdve BOLDOG leszek...vagyok, mivel már a döntés pillanata elmúlt néhány másodperce. Nem véletlen, hogy ez a bejegyzés magyarul iródik, ami nem jellemző az eddig elhanyagolt blogomra, de csak az anyanyelvem tudja megpecsételni és kifejezni igazán azt az érzést ami hatalmába keritett. Most azt érzem, hogy végre ura vagyok saját életemnek, és csak tőlem függ a boldogság megszerzése, amit eddig másoktól vártam. Nem könnyű leirni ezt az érzést, talán jogosan vádolhatna bármely olvasó, hogz közhely amit most megosztok veletek, de az a legjobb, hogy nem érdekel, mert ez a felszabadulás érzése, a saját magamnak állitott kalitka zárjának megsemmisitése.
Ez az álmatlan éjszaka csodálatos revelációja, amikor rájöttem, hogy elég saját magammal békét kössek és máris megvan minden okom, hogy boldog legyek. A szabadaság érzése elképesztő, és erre elég volt annyi, hogy felszabaditsam magam a múlt kisérteteitől. Ha belegondolok nagyon sok időt elvesztegettem az önmarcangolással, a vádaskodással, pedig csak annyit kellett volna tenni, hogy elengedjem ami elmúlt és éljem a jelent. Az eltávozott személyek nem jönnek vissza, az elmúlt szerelem darabjait már nem lehet összerakni, az elkövetett hibákat nem lehet visszacsinalni. Akkor meg mire jó mégis folyton a jelen részévé tenni ezeket. Természetesen nem szabad semmit eltörölni mindezekből, hiszen a múltam a személyiségem része, aminek jelentős szerepe van abban, hogy ki vagyok most ebben a pillanatban. Eltávozott szeretteim mindig élnek az emlékeimben, az elkövetett hibáim ott lesznek fegyelmező eszköznek a jelen tetteihez, és az elvesztett szerelem bizonyitéka annak, hogy ami egyszer szép volt és mámoritó, nem volt elég ahhoz, hogy állhatatos is legyen. Amit másfél évvel ezelött életem második legnagyobb veszteségének hittem, ma csak arra biztat, hogy a számomra tökéletes személy ott van valahol a nagy vilgban és várja, hogy megtaláljam, vagy pedig ő találjon meg engem. Csak türelem, kitartás és éberség kell hozzá.
Bármennyire is bosszant, hogy mindezekre csak most jöttem rá, csak most érzem ezt a békét és szabadságot, meg vagyok győződve arról, hogy ennek az utóbbi időszaknak is megvolt a maga célja. Ha visszatekintek úgy látom magamat,mint aki ködben tapogatózott, és nem tudta, hogy mihez kezdjen, merre menjen. Most úgy érzem, hogy tudom merre megyek, viszont a köd még nem oszlott el, tehát óvatosan kell haladnom, de megvan az eróm, a bátorságom és hitem, hogy kövessem a célt és leküzdjem az akadályokat. A tudat, hogy minden ami szükséges ehhez az úthoz megvan bennem annyi önbizalmat ad, hogy semmi nem fog eltériteni róla.
Ami a legfontosabb és amit valójában most tisztáztam le igazán magamban az, hogy ez az utazás maga az élet, de a BOLDOGSÁG nem a végcél, nem szabad végcélnek tekinteni, mert akkor végigrohanunk az ÉLETEN keresve a boldogságot, és a végén rájövünk, hogy az valójában mindig is ott volt mellettünk, csak éppenséggel nem akartuk észrevenni. Ott lakozott a természet gyönyörüségeiben, szeretteink és más emberek mosolyában, azokban az apróságokban amik örömet szereztek nekünk vagy amivel mi szereztünk másnak örömöt, és lehetne sorolni a végtelenig, hogy mi mindenben lelhetjük meg boldogságunkat, ha azokat nem hagynánk figyelmen kivül életünk minden egyes pillanatában.
AZ ÉLET EGY UTAZÁS, A BOLDOGSÁGUNK PEDIG NEM A VÉGCÉL, HANEM UTITÁRS, HA AZZÁ TUDJUK TENNI.
